teveo kedvenc versei
Én hét sovány esztendőt éltem,
amelyre nem jött hét kövér.
Remények ágyán elhenyéltem
és múlt a nyár. És jött a tél.
Mit szeretek?... Ezt sokszor kérdem magamtól.
A kék eget?... A múló napokat?...
Kezem húnyó parázs fölé emeltem...
Kezem húnyó parázs fölé emeltem
s alattomban megégtek ujjaim.
Hétköznapon pünkösdöt ünnepeltem
s rossz arccal jártam rózsák útjain.
Elloptam egy arcot valahonnan.
Honnan?... Honnan?...
Én már azt nem tudom.
Sétálok néha lenn a Dunaparton.
Égő szivarom néma számba tartom.
Még nem ment le a nap,
még nem jött föl a hold,
valami furcsa fényt
mutat az égi bolt...
A szoba csöndes és meleg.
Homályosak a szegletek,
egyetlen körte ég...
Van csöndem, van. És van szobám.
S egy kis meleg is jut reám
e földi körbe még...
Kérdezni jó. Felelni rossz.
Van szó, mely vérig ostoroz.
A büszke szem az égre bámul;
a néma szájban titok él.
Nem vagy enyém, tehát nem élsz.
Nem élsz. Így hát én nem remélek.
Méltóságos, mint végső szavad volt,
a bánatom ünnepi ruhája.
A kétnapos őszi eső veri most
s rá bús szürke szineit szitálja.
Az ember összehúzza jól magát!...
Sokat lát, aki negyven évet élt.
Most már feladhatok minden reményt.
Halálos baj már az a régi lob...
Ha eddig így volt, nem lesz sose jobb.