TDominika kedvenc versei
Szél csapta égi rózsabokromat.
Kerengve száll a fonnyadt alkonyat.
Holott náddal ringat,
holott csobogással,
kékellő derűvel,
tavi csókolással.
Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.
A múltak májusába
Eljössz-e még velem?
A múltak májusába,
Mely csupa szerelem.
Vad szirttetőn mi ketten
Állunk árván, meredten,
Állunk összetapadtan,
Nincs jajunk, könnyünk, szavunk:
Egy ingás és zuhanunk.
Hunyhat a máglya
Ezek a szomorú, vén szemek
Nem néznek soha másra.
Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Van valakim, aki Minden,
Aki elhagy, aki itthagy:
Páris, Páris, állj elébe,
Térítsd vissza, ha lehet.
Valahol egy bús sóhaj szállt el
S most lelkemen pihen,
Valahol kacagás csendült most
S mosolyog a szivem.
A válás perce oly nehéz,
A kézben nyugszik még a kéz,
A szembe olvad még a szem
Mint mindörökre, végtelen;
S a lélek már csak félig itt,
Félig követi útjait
S jobb része mégis ezalatt
A búcsúzónál itt marad.
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok.