 | Vörösmarty Mihálymagyar költő, író, ügyvéd, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja |
Hej! barátim széledünk,
Pártot indít ellenünk
A szerencse.
Szép napunkra köd borúl,
Víg zajunkra gond nyomúl
Szívepesztve.
Szánsz ha titkos búm könyűit
Folyni látod arcomon,
Szánsz ha bánatom kitörve
Nyög keserves ajkamon;
De nem indíthat szerelmet
A könyű s panasz:
Részvevést gerjeszt csak - ah de
Nem szerelem az!
Fölkerestem nagy zajában
A világi életet;
Láttam mint ragyog sugára,
S mily csalárd uton vezet.
Mint kit a halál hatalma
E világból elszakajt,
S ösmeretlen sors elébe
Messze választ, messze hajt:
Úgy megyek ki most körödből
Lelkem elhalván bele,
Fájdalomnak és örömnek
Kínos édes lakhelye!
Nem faragott, oh lány, kőből a müvész keze téged;
Élve levél kővé a kora búcsu miatt...
Földbe rejtett és homályba
A hatalmas úr keze,
Csínos útra, s fémre hítt az
Ember, s új díszt szereze...
Csüggedő mell, égj sanyarú bajodban,
Égj, mig a lágy szív ki nem ég belőled.
Ah az elpártort szerelem, reménység
Sírba temetnek.
Béla fiát, Lászlót a váradi sírterem őrzi,
Lelke magas mennynek fénypalotáiban él.
Tarka kendőd lobogása
Lelkem édes mulatása;
Csakhogy hajh a kendő alatt
Hamis a szív, mely kopogat.
Ki lesz fogyasztó bánatom orvosa?
Ki ád magamnak vissza megint? Mi tett
Boldogtalanná? Hajh! miért fut
Víg öröm e nyomorú kebeltől?
Jár számkiüzötten az árva fiú,
Dalt zengedez és dala oly szomorú,
Oly édes-epedve foly ajkairól,
Hogy szikla repedne hegy ormairól.
Isten a megmondhatója
Mennyit szenvedek,
Testi-lelki nyúgodalmam
Mint eltüntenek.
Három tagja elűl könnyen forog a vizek árján,
A két végsővel gyáva csalásra mutat.