Vörösmarty Mihály

Az elhagyott

Csüggedő mell, égj sanyarú bajodban,
Égj, mig a lágy szív ki nem ég belőled.
Ah az elpártort szerelem, reménység
Sírba temetnek.

Lelkemet bú, gond komorítva nyomja,
Mint az égig nyúlt hegyet a nehéz köd.
Hajh! s mivé tesz még, hova ránt dühében
A fene kétség?

Enyhülést várok, s epedés szakad rám,
Nyugtatást kérek kitörő hevemben,
És hideg csalfán hitető igéret
Hat füleimbe.

Ám de majd eljő, el, az édes álom,
Mely az érzésnek szünetet parancsol:
Akkoron, gőgös, közelíts oromhoz
S lásd mire vittél.