 | Vörösmarty Mihálymagyar költő, író, ügyvéd, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja |
Haldoklott Hunyadi s meg nem tuda halni; töröknek
Egy nagy adósságot tört lefizetni csatán.
Még egyszer, szerelem!
Érezzem lángodat,
Még egyszer édesen
Gyötrő hatalmadat.
Szépen hasadsz a támadat ormain
O puszta tájnak hajnala! hűs szelek
Lengnek ki nyílt rózsás öledből,
S víg öröm ül piros arcaidban...
Hajt keservem, hajt az ínség,
Hegyről völgyre tévedek,
Dúl belűl a nyugtalanság,
És kivűl a vad szelek.
Zengj a bokorban, kis madár,
Zengj hangos éneket.
Vigan csörögj el kis patak,
S hajts rá hüvös szelet.
A leány, kit Túri kedvel,
Néma most és halovány:
Rózsa, oly fehér mint arca,
Nem virágzik rózsafán.
Lászlót köszöntök, nem László-napot,
Mert a nap elrepűl, s a gyors idő
A fergetegnél gyorsabb szárnyakon
Rabolja tőlünk kurta éveit.
Már siet hátra napunk, már int az enyészeti alkony,
Minden Morphéus csendes ölébe borúl.
Én egyedűl e gyászos halom selymére ledőlvén
Árva fejem bajait megkeserűlve nyögöm:
Délia már feltűnt, bájfénye remegve körűlem
Zsengedező gallyak fürtjein által evez.
Kétes szép remények
Töltik keblemet,
Búmat édesítik,
Dúlják kedvemet,
S így kötött szemekkel
Fellegútakon
Visznek álmadozva
A zárt kör felé.
Kértek, s a haza kér; firkáltok, s a haza buzdít;
Csizmátok nincsen, s a haza álljon elő.
SAS
Tested ég felé megy, lelked vált pokolnak;
Mi dolog ez, földi, csak nem akasztanak?
Hagyd a világot s kedvbe merűlt zaját,
Hagyd a gyönyörnek tapsra nyitott ölét;
Fényedre itt homály vetődik,
S futva kerűl szeretett leánykád.
Reng a negédes kőfal, az oszlopok
Rázkodva tartják terheiket, nehéz
Felhő huzódott össze, dördűl,
Csattanik, és zuhog, omlik a víz.