Vörösmarty Mihálymagyar költő, író, ügyvéd, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja |
Súgd meg nekem, kis fúvalom!
A lányka álmait;
Te láttad és kisérted el;
Hogy hantra dőle itt.
Irgalom a hűnek! ne gyötörd szolgádat, Apollon!
Im akarok, s mely kín! semmire sem mehetek.
Eljátszottad már kis játékidat,
Kedves fiú, hamar játszottad el;
Végsőt mosolyga orcád, s a halál
Leszedte róla szép rózsáidat:
Nemcsak magad menél, elvitted a
Szülék vidámságát, elvitted a
Legszebb remények gazdag bimbaját.
Láttam kelni serény lován
Honnomnak szomorú halmain a nemest.
Láttam, mint emelé vasát,
Rettentő tüzesen a magas ég felé.
Miért jelensz meg álmaimnak
A déli tájak völgyiből?
Oh lány, mosolygó ajkaiddal
Miért jelensz meg álmaimnak,
Ki tőlem ébren elhajolsz? -
A legvidámabb hajnal arcidon,
Szemedben a szép csillagok sugára,
Ruháid ezüstös fellegek...
Szerelem oltárán
Kis lángocska még:
Egy fohász fuvalma,
S már a láng nem ég;
És kialszik óhatatlan
A többé meggyújthatatlan,
A kidúlt kebel;
Eltemetve gyász üszkében...
Ő az! e szív választotta
A legédesb lány,
Aki ott a sokaságban
Áll zöld part fokán.
Mért, könnyü lebel,
Mért játszadozol te ölemben?
A sárga level,
Kit szárnyad emel,
Nem zseng soha több kikeletben;
Hamvadni fog az vadon út közepén;
Bús pályaközépen ugy hamvadok én.
Szinte megnyugodtak
Aggodalmaim,
S kezde már derűlni
Elborúlt szemem,
Csendesedtek hév szivemben
A bús érzetek,
S lelkemen elszúnyadoztak
Vad kétségeim.
Kertem alatt ha kimégy a rétre, leányka, s az ajtót
Zárva s szökőkutamat víztelen állva leled;
És zaj nélkül az ernyőket, hol máskor öröm zeng...
A közelgő veszedelmeknek iszonyú csapásit képzelő szivnek panasszai
Hogyha az erdőkön lett volna világra jövésem,
S ott egyedül lettem volna reszketve magam,
S a zuggó fák közt rettegtem volna vadaknak
Ordító szavokat, s küszködözéseiket,
Ily vad borzasztó esetek közepette meghuzván
Én magamat, nyelvem forgana szótalanúl.
Hol Siva végetlen fövenyében lankadoz a nap,
S csendes Araltónak zaj nélkül nyugszanak árjai,
Félre világ robogásaitól, egy puszta lak ormán
Két isten harcolt elszántan régi haragból.
Száraz fának száraz ága,
Nincs szivemnek boldogsága:
Elment Bandi katonának,
Hadakozni a királynak.