 | Vörösmarty Mihálymagyar költő, író, ügyvéd, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja |
Messze az elmúltak honjába kivánkozik e szív,
S a zajgó kebelen visszasohajtva dobog.
Kedves volt leveled, most is, mint máskor, előttem,
Kedves főképen mert vigadozva köszönt.
Ah de vidáman, Egyed, nem válaszol arra barátod:
Búba merűlt lelkén fájdalom árja csapong.
Szerelmet énekeltek,
Szegény, szegény fiúk ti,
Pityergő, hős szerelmet,
Szerencsés, bús szerelmet,
Anacreon-szerelmet,
Újmódi, ó szerelmet,
Szerelmet mindörökké,
És mindig únodalmast...
Büntető nagy Isten,
Most már elhiszem,
Hogy vagy, és szavadként
Folynak mindenek.
Merre van a te hazád, vendég szózatnak irója?
Kedves-e áldozatod és kik az isteneid?
Őrizzen sorsod s nemtőd a közszeretettől,
Nagy lehet ily áldás, ámde fölötte gyanús.
Természet édes gyermeke,
Ártatlan kis leány,
Imádd az égi alkotót,
Imádd csak, jó leány.
Ah nem, többé nem vidámít
Engem csábító szeme.
Nem fogad be, nem nyilik meg
Bús szivemnek lágy öle.
Nőj fiatal fa, s te légy gyötrelmem rejteke, sírja:
Nem lelek, ah, búmnak más temetői helyet.
Rengnek a fák, zúg az erdő,
Szél kereng az ormokon,
Fergeteg támad süvöltve
Szárazon s hullámokon.
Nem hervaszt engem szerelem,
De bú és fájdalom;
A sírba szállt le jegyesem:
Elhúnytát siratom.
A csendes éjnek rémei közt sebes
Rohanva visznek lábaim: a ködös
Égig nyuló hegy meg nem állít,
Sem pokolig leható nyilások.
Szép az Asszony, szebb mint máskor,
Ha hamisság van vele.
Láttam ilyet, s majd megvesztem,
Szívem úgy elgyúlt bele.