Bányai Kornélköltő |
Únt köreit kérődzi a világ holtak vigyáznak
ha mozdulok kerékkötők törvénye fenyeget.
Ej-haj sirok buktatnak hályogos sánták kötöznek
s csak bámulom hogy élek még és látom az eget.
Zengő sinek ívelnek homlokunkba
és új váltók gurítnak új utat.
Világok szörnyű titkán győz a munka,
az agyvelő mélységekben kutat.
Hervadt köveid hallgatom Visegrád, gyöngülő erősség,
lőréseidben fekete éjszaka vigyáz, keserű gaz virul.
Csatás idők emléke leng körül, régen holt ember arcát
idézik téglákkal pirosló falaid, csipkésen rohanva
sóhajos égbe.
Tűzbenálló partjaid között
búsan heversz vén csavargó Tiszánk,
melleden a Nap s Hold ódon érmeit
hordozva, mint egy rokkant katona.
Viruljon lobogónk, bomoljon mint a rügy, tavaszi kedvünk
sírokkal hintett földünket mindennél szebbnek lássa.
Minden rögöt bontó szirom örök jel itt, hol életünk
Tejút lengése vagy csillag futása.
Árnyékomat a Nap hosszúra nyújtja,
Egészen megvörösödik bele...
Bent az erdőben harkály szól kopogva
S a siető forrás vize zúgva
Hull a homályos, sziklás völgybe le.
Fatáborok mozdulnak álmaimban,
zegzugos világom
zúgását hallom itt az Alföldön is egyre,
ezen az óriás tisztáson.
Életünk fényes értelme: szép halál
állandó szüret aratás csikorgó ég alatt.
Ó mennyi nagyszerű igéret lombos élet
tetőtlen gigászi templom
tékozló hős lendület
hasadt a mélyből s tört újra halomba
embert tápláló gazdag televénnyé!
Ének a mélyben munkáló erőkről
Ó nagyszerű, örök időktől buzgó, ős erők, csodálatos
halk rúgók, régi tervek föld színén, mennyekben és a föld alatt!
Minden mulandó, csak ti vagytok épp s belőletek bont ősi láz
élőket, holtakat!
Így múlnak napjaink: mindig közelebb és súlyosabban
hajlunk a földhöz, utolsó biztos ágyunkat keresve.
Bimbósan hervad életünk s tünődve hallgatódzunk
sülyedt idők porából csendülő hívó jelekre...
Holtakról énekel a hó
ebben a jól megmunkált téli kertben,
holtakról, akik föld alatt
hallgatnak figyelmesen, báránynál szelídebben.
Kőteknőjéban fütyülve gyúr a sors, rendjén elvégzi dolgát,
kemény tenyerén sikoltozunk, egymásba omlunk, tapadunk
s nem tudjuk honnét jöttünk, milyen tájak ringattak, hegyek
lankái vagy üres mezők s milyen volt arcunk régen:
pufók, aszott, piros vagy halovány?
Halált hozó ősz máglyái ragyognak hegyeken s a rónán.
Szellős szőlleinkben érett és ijesztő gyümölcsök zuhannak.
Tűz ünnepe! Mámoros szüret! Maradék aranya veri a napnak
végzetes vidékünk lángolását.
Szép szigetünk: Alföld,
lobbant népek álmát
eges tereid nyugalmát
ezt a minden mindegy eleven
vallását a földnek Ázsiából
hoztam magammal, ahol évekig
ültem a porban, nyugalmas isten
csöndjével szivemben, végtelen...
Arcom körül hordozom a tájon, mélyen élő, ismerős
mezőkön, tejszagú rögön, gyökerek átható illatában
s kit új egek alá vetett az embert arató sors -
fákban, kőben, változatlan arcokban s a szőlős dombok
szelíd hajlásában önmagam most újra megtaláltam.