 | Tóth Árpád versei az életrőlköltő és műfordító |
Boldog isten! hát mindig így lesz már most?
Magamat én, szegény, elengedem,
S mint züllött küllők rívó tengelyen,
Átfordulnak a régi és a sáros
Búbánatok szédülő lelkemen
Monoton körforgással, újra, újra...
Ó, elmúlt árva életem, olyan
Fénnyel ragyogsz ma át a tiszta esten,
Mint néma partja közt aranylik resten
Az elkanyargó tropikus folyam.
Szólongatom olykor magam: be szépek
A föld csudái, látod, bús nomád?
Miért hát mindig bánat a komád,
És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?
Vergődni mindhalálig,
Vágyódni mindhalálig,
Violás pirkadattól
Rozsdás alkonyodásig,
Zsenge leánykaroktól
Vén kéj fojtó karjáig,
Be sokat fáj az ember,
Amíg lassan elvásik.
Csak a bukás várt, látom magam is.
Elméláztam a fák közt: Ó, szelíd,
Örök kulisszák! - s mikor tüzeit
Rámköpte a reflektor: "most!" - hamis
Itt valaha Mátyás király
Nézhette az estéli táj
Kék fényében a megbuvó vad
Nyomán felrebbenő rigókat.
Kerek szemekkel,
Gyerekszemekkel
Ámulni még, mint valaha,
Ha még lehetne,
Be jót tehetne
Szememmel egy vidám csoda.
Halk hangon sírdogálnak a szelek,
Mint eltévedt és meghökkent fiúcskák,
Fakó aranyvonal a holdszelet,
S átlépte már a hervadt hegyek csúcsát
A sápadt hajnal, s halkan közeleg.
Elzeng az élet, s vissza, vissza nincsen út!
Koporsóból kélsz minden reggel: bús feltámadás!
Ó, forgó földünk! - ostoba
Játékok legbúsabbika!
Röpít a Végzet ostora
Tova, vén pördülő csiga!
Csak pörget egyre, konokon,
A végtelenben féktelen,
S vak surranásod monoton
És céltalan és végtelen.