Versek az állatokról
Már a gyenge kökörcs fel-felemelgeti
A nyálkás avarok leple alól fejét
És pelyhes koszorúját
Lassanként nyitogatja ki.
Egy lovat vert egy ember a Tiszánál,
Szelíd sömlyék közt, borús ég alatt.
Ne menj szelíd galamb, ne menj előttem,
Nem háborítalak meg.
Az én szemem gyönyörködik tebenned,
Gyönyörködik szemedben.
Egy éh holló lopott egykor egy darab sajtot,
Amellyel egy nagy fára száll.
Felettebb éhes volt, s folyt szájából a nyál,
Midőn egy vándorló rókát is arra hajtott
A szerencse - vagy szerencsétlenség.
Nyáron által egy prücsköcske
Énekelt megszűnés nélkül;
A mord tél belép azonban,
Hát nincs semmi takarmánya
A szegény kis muzsikásnak,
Mellyel télben tengődhetne.
A kis angyalkák szürkeszín szitáján
a földre szikra lisztszemek szitálnak
s a fehér földre mosolyogva, lassan
repülnek, szállnak.
Minden este fáradt baktatással
Elvonulnak ablakom előtt,
Feketén és fehéren kocognak
És nem látnak soha engem ők.
A csorda megjött. Vén, rokkant kapukba
piros leányzók állnak illeteg.
Várják az egyetlenke tehenet.
Friss széna barnul már a jászolukba.
Te fent lebegsz szabad madár,
Nem szédít távol messziség,
Láng nézteidnek tártan áll,
Nap, hold, csillag, 's rejtélyes ég.
Mennek a kis cica-micák
Szép sorjába...
Befordúlnak párosan az
Iskolába.
Egyszer egy kis szürke egér,
Cin, cin, cin,
Szaladt, mint a csengős szekér,
Cin, cin, cin.
Egyre cincog a kis csacska:
"Milyen lehet az a macska?"
Cin, cin, cin, cin, cin, cin.
Volt egy piciny cica,
És azt a kis Vica
Mindig hordozgatta,
Tejjel jól tartotta;
De a cica rossz volt,
Ha mérges volt, karmolt.
Mihelyt jókor reggel felszikkad a harmat,
A méhecske többé nem ismer nyugalmat.
Nagy lett volna a tudósnak
Az ő tudománya,
De mi haszna, ha kevés volt
A vágott dohánya.
Egy éh róka mindent kurdászván az útban,
Még azt is megnézte, nincs-é tyúk a kútban?
Hol a teleholdat meglátván, sohajtott,
Hogy kerek s fejér volt, úgy nézte mint sajtot.