Galamb
Szögön pihen már a kasza, a sarló:
Búzamezőkön mered éles tarló.
Néptelen, némán nyujtózik a róna,
Csak itt-ott sír még rajta tücsöknóta,
S ahol hevertek arany buzarendek,
Fehér galambok szemet szedegetnek.
A fák alatt már hervadott a gyep
és jött az ősz már, egyre közelebb.
Vadgalamb száll ágról-ágra,
keresi a párját:
Ha meglelte, turbékolva
a nagy erdőt járják...
Az volt egyszer bajos élet,
Hogy a vizek kiszáradtak,
A folyóból mind kötél lett,
Patakokból csepümadzag,
Fától-fáig, - hegytől-hegyig
Kifesziték egytől-egyig,
S mint száritó kötelekre
Teregették föl ezekre...
Mondod, lány, hogy ablakodra
Kis galambok szállva szállnak,
S míg magadhoz bébocsájtod,
Turbékolva ott kopognak...
Nem is lenne azután szó
Galamb búgásáról,
Rózsa nyilasáról:
Ha egymásé lennénk mi...
Két galambom van én nékem
mind a kettőt szeretem,
Az ölemben hordozgatom
és a számból etetem.
Giling, galang, szól a harang,
Húzza három fehér galamb,
A negyedik bokrétával,
Templomba megy nannyókával...
ezek a versek.
Sóhajszárnyon repülnek és
megnevezhetetlen vágyú,
békét-esengő levélkéket visznek...
Ne menj szelíd galamb, ne menj előttem,
Nem háborítalak meg.
Az én szemem gyönyörködik tebenned,
Gyönyörködik szemedben.
Ha virág lehetnék,
Nefelejccsé válnék:
Zöld mezőben minduntalan
Az utadba állnék.
Mért ne lennék én víg, mért ne játszodoznám,
Ha a tiszta égről fényes nap mosolyg rám?
Itt a tavasz újra, lombja lesz a fának,
S mért ne örülhetnék a kis ibolyának
Úgy, mint egykor régen!