 | Vörösmarty Mihálymagyar költő, író, ügyvéd, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja |
Jött a Halál betegágyához magyar ifju királynak:
De látván a hazát állni s a nemzetet ott...
Csattogj tavasznak édes éneklője,
Csattogd el az epedő szerelem dalát,
Mig elborultan jár a völgyek ifja
Riadva zengő berkeid körűl.
Meggyógyít az üdő, jobb orvos nincs az üdőnél:
Az teszi lassúvá sziveinknek gyors dobogását,
S a feledékenység hártyáját hozza sebünkre;
Vagy ha nem úgy, gyógyít mint tett a durva csomóval...
Hírhedett zenésze a világnak,
Bárhová juss, mindig hű rokon!
Van-e hangod e beteg hazának
A velőket rázó húrokon?
Van-e hangod, szív háborgatója,
Van-e hangod, bánat altatója?
Csüggedő mell, égj sanyarú bajodban,
Égj, mig a lágy szív ki nem ég belőled.
Ah az elpártort szerelem, reménység
Sírba temetnek.
Árnyékát látván megbotlék benne Cipellő
S barna vigyorgásán holtra ijedte magát.
1
Mely nevetés ez alant? mi öröm van a síri világban?
A komor árnyak közt Megyeri szelleme jár.
Hadd lássalak, te kis
Virágszemű leány;
Szemedben ég van-e
Vagy tavaszi virány?
Külföld halma födend, leütöttet nem honi harcban,
Sírba rokon könytől megsiratatlan esőt;
Hintse el, aki letesz nyugalomra, a szánakozó kéz...
Az Tavaszi napokat nyár szokta nyomba követni,
Mely az éhségnek hív elüzője leve.
Nem faragott, oh lány, kőből a müvész keze téged;
Élve levél kővé a kora búcsu miatt...
Kormosan, de tiszta szívvel,
A füst barna fiai
Beköszönünk ma hozzátok,
Házak boldog urai.