Kaffka Margita magyar irodalom egyik legjelentősebb női író- és költőnője |
Van egy leány, - csak a mesébe él, -
Mondják, - nem is különb a többinél.
Elszállt fölötte édes, röpke mult,
Siratni vágyott, - kacagni tanult...
Bús ködruhába, nézd leszáll az este.
Gyötri a csendet fuldokló ütem,
Az óra... Halld, amint ébredve - veszve,
Az összecsengést hasztalan keresve
Belehangzik a szavad, - s a szívem.
Hogy ott jártam az ismerős vidéken,
Csüggedt, szomorú ember fogadott.
És mondta halkan, sóhajos beszédben:
- Édes vigasztalásom elhagyott,
Kis Rózsi elment, kis Rózsi halott...
Faluszépe: Marcsa, guzsalyosba, este,
Azt a csáti legényt hiába kereste.
Nem is várta végig, hazaindult lopva,
Futóvihar szele úgy érte az útba, -
Nyírfalombot rázta, szöghaját zilálta,
Dehogy is ügyelt rá, - hej, dehogy is bánta.
Kis kertilócán, vadszőlős ereszbe'
Kései langyos, nyári délután,
Sok tarka szálat öltésnek eresztve
Babrált egyszer egy haragos leány.
Úgy-e, most jól áll a hajam megint!
És úgy-e, jól van szabva a ruhám?
Színes szalag, - csokorba szedve mind, -
Ilyen a szívem is, - könnyű, vidám.
Ős Kaldeának három szent öregje
Ama kicsiny jászol körül megáll.
És szól az első kegyes ámulattal:
"Hozsánna néked, újszülött király!
Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda Isten írta,
Mikor szívünkbe írta?
Jó volna már halva látni,
Ártatlan néma halottnak,
Beszórni ibolyákkal,
Beharmatozni könnyel!
Vérző ököllel, sírva döngetjük, víjjuk, verjük
Örök-hiába e rémes ködboltot, az én-falat.
Siket echó felel: Magad vagy! Magad!
A lelked messze, idegenbe való,
Gyűrött, furcsa, öreg japáni lélek.
Tettetve kies, mint szigetbeli tó,
S a nagy, riadalmas, dús óceánnal
Titokszerűen eggyéfolynak a mélyek.
Átleng a párákszőtte esti fátyol
A selyemfényes, babonás vízen. -
Valami távol, idegen leányról
A parton... valaki mesél nekem.
Hunytszemű, kicsi pintyőkemadár te,
Hója, hahója! Neked édes az álom!
A könny, ha lehull rád, elszenderít jobban,
Nem érzed, hogy éget, úgy-e, virágom!
Kilenc kis táviró-kisasszony
Oly aggódalmas reggel óta;
Lesik a jelzést: "Semmi, semmi!"
"Ah, jönne bár! Fordulna jóra!"
És illan a perc, száll az óra.
Két harmatos rózsa két piros orcája,
Dalolva motollál Takarosné lánya.
- Pergőszavú rokkám, sebesen, szaporán!
Segítsen, siessen édes asszonyanyám!