 | Dsida Jenő versei a mindennapokrólerdélyi magyar költő |
Meghitt beszélgetés a verandán
Csodálatosan békés délután.
Benne van teljes életünk.
Ülünk egymással szemben,
beszélgetünk.
Minden nap esttel végződik.
Minden zaj csenddel végződik.
Minden valami semmivel végződik
és holt betű lesz minden fájdalom.
Én nem vagyok se nap, se hold,
se csillag, amely fent ragyog -
én csak homályos majd-kiégett,
szomorú kis villany vagyok.
Sötét álom-kísértetek
ringatják az ágyam.
De íme, ébredek
lágyan,
pazar fény mindenütt,
a napsugár besüt.
Hűvös szeptember. Alkony.
A szürke tó
egy nagy kísértet félszeme.
Lehúnyt lelkem a másik.
Csak kicsi kört világít.
Tőle alighogy megragyog az asztal
s azt se hinti be sugárzó malaszttal.
Csak a csillagok sétálnak az égen,
s pár fáradt ember baktat még az uccán -
az ablakom előtt fekete akácfa
hajbókol furcsán
és figyeli, mit susog a másik.
Felhők szaladnak. Házikónk
habfüggönyét szél lengeti,
zizegteti halk-hűvösen
az ócska könyvek lapjait.
Vonatkupémban kiabálnak.
A mezőkön csapzott-hajú,
jókedvű, izmos emberek
égfelé tárják karjukat.
A kályha tüze pattog. Körbe kába,
nagy fáradtsággal fejek hullanak össze
s valami titkos vágytól ösztönözve
bámulnak ki a csöndes éjszakába.
A felhők alacsonyan szállnak...
A felhők alacsonyan szállnak.
Házikónk ablakán szél lengeti
a függönyt, ócska könyvek
lapját hűvösen zizegteti.