Bródy Miksaköltő, író és újságíró |
Úgy ahogy illett, ahogy kellett,
Tündér állott a bölcsőm mellett,
Csapzott hajú, vasorrú, bánatos
Fekete arcú, érdes és fagyos,
Fogatlan
Csupán a szíve égett, mint a katlan.
Valamire emlékszel, ami nem volt,
Ami nem élt sosem, ami nem holt,
Ami már egyszer megtörtént veled.
S ahogy lelked a multakba mered
És ősök vérének vizére száll,
Oda, hol feledés van és halál,
Keres... keres. de semmitsem talál.
Kék éjszakákon, fehér nappalon
Kicsiny szobámban, négy kopár falon
Keresek valamit
Kidülledt szemmel, fájó agyvelővel.
Vajjon mikor, mely pillanatban jő el
Az Új, mit nem láttak sohase mások?