Megszemélyesítés
Lassan lehull az esti csönd,
Egy csillag gyúl ki odafönt,
S a füzesparton,
Szinte hallom
A sötét lepel, amint elterül,
Járok merengve, némán, egyedül.
Bármerre járok, ballagok,
csak levelek és levelek,
az őszi reggel fényiben
villognak és keringenek.
Jegyzetek a csendről: Téli csend
A téli, a szemérmes téli csend,
mely arcát hóeséssel fátyolozza,
önnön fehér játékain mereng.
Két öreg térde már a földet éri,
Nekünk a szentet, a mindvégig drágát,
Fátylas szemével az utcánkat méri:
Minket keres, a külváros virágát.
Kiül toronyra, riadt háztetőre,
Széjjel terittet szemfedőt, előre
Juhászodik, remeg minden faloldal.
Fehér asszony kacérkodik a holddal.
az első:
A názárethi álmok idején,
Utján a végzet-küldetésnek,
Mikor szemedben égi lázak égtek:
A nyugodalmak árnyát adtam én.
Üde harangszó simul az erdőn:
Vig kacagása földnek, a fáknak.
A nyár dalolgat. Csak ketten értjük.
Erdőzugás az idegen-másnak,
Kik erre járnak.
Királyi kertben liliom sóhajtoz.
Felhő megreszket légi, bibor ágyán.
Buja öröm száguld ezernyi vágyán:
Csak egyszer érni liliomos ajkhoz.
És minden reggel fölkél a nap
És mosolyogva halad, halad,
Lekémlel a kis magyar világra
Mintha csak épen minket vigyázna.
Rőt süvegén beteg bokréta,
Októbervégi bus virág.
Nem válogat, palota-város,
Vályog falu: csak neki vág.
Hét mértföldet lépő csizmák,
Csillag-porban porladoznak,
Taposói jónak-rossznak,
Hegyet-halmot már nem birnak.
Midőn szerelmünk nyílni kezdett,
Boldogságunknak vége volt.
Én menni kivánok,
Daru, gólya s a fecske ha megjön,
Távozni kivánkozom én
El, messze hazába honomból.