Szomorú versek
"...és úgy vagyok, hogy sehogy sem vagyok
És fáj, hogy nem fájnak eléggé
Dalaim, a megdalolt dalok
S kínjaim, a megszenvedett kinok.
Mi a remény? - Éltünk kártyavára,
Mit a vágy épit szivünk fölött...
Hogy elborult a' láthatár, s dúlnák a' viharok;
Hadd dúljanak: a' szivárvány bús fellegen ragyog
A' nemtő istenének ajkunkon a' szív-ének
Zeng hála szózatot, zeng hála szózatot.
(Mit adhatnék?) Porlandó szégyen
Vagyok már csak, ki idejében
Érzi szégyenes voltát.
Kivert bikának sorsa biz ez,
Ki elveszti a csordát.
Mélybe görnyed a fűzfaág,
Magasra hág a sarki csillag, -
Homlokom lehajtom tenyerembe,
Égi pusztákon bujdosik lelkem.
Lassan lehull az esti csönd,
Egy csillag gyúl ki odafönt,
S a füzesparton,
Szinte hallom
A sötét lepel, amint elterül,
Járok merengve, némán, egyedül.
Nem rád haragszom! Bájad fogva tart.
Szivem tiéd, mint eddig a tiéd volt.
De ne csodáld, hogy arcom fénytelen:
Lelkem borús, mint felleg-járta égbolt!
Szép vagy lányka, ha enyelgesz,
Játszi kedvvel, vidor arccal;
Szebb, ha mélán elmerengesz
Szárnyat öltött vágyaiddal...
Mosolyodban jégmezők csendje dereng,
messzenéző szemedből lopódzva
alkonyati suhanással bucsúzik a láng,
lépésed olyan megilletődött
mintha mindig templomok, temetőkert,
halk ünnepélyek közt járnál.
Estéket, ha bennük kószálok,
Beaggatok édes csodákkal
S akik nyomomban járnak bennük,
Nyomasztják édesen az álmok.
Megtörtek, mint halódó emberszem.
Ha rájuk nézel, borzongat a jég...
Rengő csoda Tenger!
Fonjad körül bánó dalaiddal
Élet után vágyó lelkemet.
Elég a nappal gyötrelme, gondja,
Várom az éjt, mely fátylát kibontja;
Várom az éjt, de hiába várom,
Mit ér, ha nem száll szememre álom.
Ha úgy néha szememből könny pereg,
Ne faggassatok, ne kérdezzetek
Elmondani szóval azt nem lehet,
Hogy mi fakaszt ily drága gyöngyszemet!...