Az utóbbi fél év legnépszerűbb versei
Futó sorból rontva kidőlten,
Nem is vagyok talán már,
Nem is lehetek az Időben.
Szüretre kész szőllőnél lelkesebb szád,
kedvesem, elment játszani hajaddal
a sóhajtó szél, mely mellembe hált -
s aszúlombnál zörgőbb mosoly a számon.
Indul őt keresni egész Magyarország,
Ország czímerével a koszorút hozzák;
Száll ezernyi népség sírját koszorúzni,
Koszorúzott sírján sírva leborulni.
Elmegyek, elmegyek
Nem bontok itt sátrat.
Aki nálam bátrabb
Verjen itt gyökeret,
Verjen mély gyökeret,
Nőjjön és tenyésszen,
Férgen és penészen,
Ága, lombja vesszen...
Hogy üdvezűljön egykoron,
Ha gyermek született,
Templomban rá békés kezek
Hullatnak szent vizet...
Nem akarok boldog lenni,
Hogy ne fájjon aztán semmi;
Mikor egy mosolynak
Ezer köny a vége,
Nem kell a boldogság
Csak a csöndes béke.
Ha néha, néha, titkos órán,
Szemed multamra visszanéz:
Ne ejtse meg szép tiszta lelked
A gyanu és a kétkedés!
Szegény magyar, ha azt vártad,
Hogy a sok jó barátod
Majd kisegít a hinárból:
Ugyan szép hasznát látod!
Im, a tavasz vége még el sem érkezett,
Már is a forró nyár heve következett.
Új még a sir, szent halma még kopár,
Halottjának még vérzik kebele,
Ki a szabadság kétségbeesett
Végső küzdésében elvéreze.
Vezércikket ír Lengyel Zoltán
(Hogy odafennt is meghallják tán?)
Amelynek az a jelszava:
Hogy hazánk egy nagy körtefa.
A roppant temető sirjait ha látom,
Mik közt hamvaidban egy tiprott gödör fed;
S ha a szobrok hűtlen dicsrajzát szemlélem,
Mik közt csak fejfa sem jelöli sirvermed'...
Mikor elakad a szekér,
Van akkor nagy veszekedés,
A kocsist szidja a gazda,
Minek hajtott így a gazba?
Igaz! Mért hajtott a gazba?
Kis falumtól búcsút vettem,
Ismét pesti ember lettem.
Félve mék az utcán végig,
A nagy lárma szinte szédít.