Havas István

Harcos költő

A természet volt első nagy szerelmem,
Visszhangja még ma is cseng énekemben.
Ő a nagyság, szépség, örök adat,
Mikor egy-egy dal szivemben fakad,
Ő az élet, bárha a szerelem,
Barátság, pálya és más küzdelem
Gond-aggodalma merül is elém -
Ma vallomás, de holnap költemény.

Komédiás a költő, hazudik,
Aki divatnak veri húrjait,
Hizeleg a kornak, iránynak,
Szerepet játszva áll cigánynak.
Olcsó becsvágya a taps és siker,
Midőn a fórumon szavalni mer.

Költő, ki járja népe útjait,
Nem azokból való, kit elvakít
A dicsőség könnyű párázata.
A dal a mélységek sugallata.
A harcos költő küzd, de nem komor,
A közöny átka rája nem tipor.
A küldetés tudata vértezi,
Aki az ezrek sorsát érezi.

Látó, lelkes, ha áldott Napja kel:
A magány, melybe rejtve énekel,
Vággyal, hittel és álmokkal teli
Lelkét meglátva, kiteregeti.
A harcos költő itt se társtalan,
A látnok-isten szeme rajta van.

A fény volt ősi küldője, a hajnal,
Hogy ébredést daloljon férfiajkkal;
Adatott élményt, színt, hangot neki
S ő a pusztában is fölkeltheti
Az emberbarmot, aki elaludt -
Örök küzdelme, nyithat csak kaput
A gyávák lelkén, mert a harc: király,
Nagyobbat nála Isten se kínál.