Kerényi Frigyes

Emlékkönyvbe út közben

Künn az ősfán, melynek annyi ága
Tárt karokkal a földig lenyúl,
Kis madárkát láttam megpihenni,
Zöld magányban háborítlanúl.
Megpihent s midőn uj utra kelne,
Zengett, mintha búcsut énekelne:
Hajh! de kissé elvonúl az égen
S hang, madárka - elfelejtve régen.

Vándorúton a dal emberének
Sorsa jobb! hol szárnya megpihen,
Tarka tollként húll ki gondolatja
S ott maradhat a kedves helyen.
Álmaimnak választott vidéke!
Összeérzés, csendes házi béke!
Annyi gyöngéd, annyi lelkes képek!
Én e völgyből illetődve lépek.