 | Kölcsey Ferencmagyar költő, politikus és nyelvújító, a Magyar Tudományos Akadémia tagja |
Légyenek érzéseim szentek, mint isteni lantnak
Zengzete, Thespiadák, Tempe virányi felett.
Ti néma bús vidékek
Halljátok kínomat,
S te Nimfa szent folyamban,
Könyűm feléd ömöl.
Sír vala, gyönge fiát dobogó kebelére szorítván,
S álla borúlt napként Mária népe között.
Tudok vigan nevetni,
Tudok hiven szeretni,
S szépről énekleni,
S kelyhem ha megtöltétek,
Köszönni bort felétek
Tokaj szent isteni.
A rózsa volt öröm, remény a téli zöld,
Az elhervadt, ez virít.
Szent berek, itt hol örök vizeid forrása kicsordúl,
S illatozó partján habja csörögve lezúg;
S hol, puha fészke felett nyögvén philomela keservét...
Hol a virány, amelyet gondolok?
Hol a leány, kiért e szív dobog?
Virány, szent halmain hogy nyugodjam én;
Leány, hogy lángba szálljak kebelén.
Sziklai lyány, hívlak! "Hívlak": felel éteri hangod;
Ím jövök, ah de lakod bús fala néma s üres!
Lobogtattam vitorlámat,
Szélnek engedém sajkámat,
Jobb szerencse kebelén
Nyúgalmat hogy leljek én.
Alkota munkás kéz engem; s a szőke Szamosnak
Partjain a költő lát vala s renge felém...
Óhajtozva, szívepedve
Röpűl híved ellenedbe,
Kérvén szerelmecskét;
Vess reá kökényszemecskét.
Kétségtől rettegve, bánat közt nyugtalan
Sírok, de könnyemet ontom haszontalan,
Erdőn, bércen, völgyön bújdoklom úntalan,
Segédkart, s hajlékot nem lél boldogtalan.