Bartók Lajosköltő, drámaíró és szerkesztő |
Tavasszal szeretnék meghalni...
Nem az ősz hervadó, szomoru alkonyán,
Midőn csüggedt a lomb, s néma a csalogány,
S a napban láng nem ég, se földben szerelem:
De míg hő keblire virágot tűz a föld,
Mező zöldelni kezd, dalt a pacsirta költ:
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!
Én menni kivánok,
Daru, gólya s a fecske ha megjön,
Távozni kivánkozom én
El, messze hazába honomból.
Midőn szerelmünk nyílni kezdett,
Boldogságunknak vége volt.
Völgybe le, hegyre föl, -
Zúg, robog és fütyöl
Szárnyas vasut.
Forg a kerék, robog,
Városok és romok
Látképe fut.
Elült a zivatar,
Mérgét kiöntötte,
Megtépte az erdőt
S elszállt más vidékre.
A béke rózsahintő napja lángol
Fejed fölött, szép magyar ifjuság!
Tavasza köszönt, de nem tört le hazánkról
A jégbilincs még, s áll kemény tusát.
Midőn a hold határtalan magasban
Fölszáll a Tátrán, vándorolva lassan,
S szikrázó csillagok közt szeliden
Fénylő sugárral a tájon pihen...
Ama sötét hegy, mint egy ravatal,
Néz a jég-tengerszemre. Körülállják
Kő órjások, felhők foszlányival,
Igy gyászolván a természet halálát.
Lábuk elé hullt könnycseppjük a tó,
Megfagyva ott, a holtat sirató.
Köd szürkül a tegnapi rózsa helyén,
Eltünnek a fecskék az alkonyi égen.
Te völgy, hol hőbb a nap és olvadóbb a hó,
Tél hamarább fut, nyár tovább pihen,
És szebb virány közt lüktet a folyó,
Te völgy, e szóra oktatsz; Szerelem!
Most még feledj el! most a kikelet,
A te évszakod van, kedves, veled.
Előbb kihalt volt a föld, s most pirúl
A rózsahintő nap csókjaitúl.