 | Baróti Szabó Dávidköltő, nyelvújító, pap és tanár |
Nézd a fenntermett elmét! - E szókra fakadtam,
Amikor olly kendett versed előmbe kerűlt.
Még nem merte talán arcád illetni borotva;
Még ábrázatodot moh ki nem űlte talán:
És odahajtottál, azhová sok nem tud elérni,
Bátor elég hóval légyen is hintve feje.
Könyvedet és leveled vettem: leveledre levéllel
Szolgálok; könyvért könyvet örömmel adok.
Drága nagy úrfi! miként örvendjek néked eléggé?
Illendő koszorút nem tudok adni reád.
Számotok hat s három, múzsák! hogy títeket híven
Szólgállak, majd-majd eltelik annyi tavasz.
Örökre tedd le sípodot,
Öreg Szabó; menj haza:
Akaszd fogasra lantodot;
Elúnta már a haza.
Munkám végbevivém, mellynek az érceken
Tartóssága kitesz, s a faragott gulyák
Égignőtt tetején. Sem dühödött szelek;
Sem rút fergetegek, sem siető napok,
Sem végetlen idők meg nem emésztik azt.