 | Dsida Jenőerdélyi magyar költő |
Várom a gőzöst, szörnyeteg-gőgöst
Ki önönmagát oly nagynak hiszi -
Füstöt okádva itt lesz nemsokára,
s akit szeretek, magával viszi.
A kis angyalkák szürkeszín szitáján
a földre szikra lisztszemek szitálnak
s a fehér földre mosolyogva, lassan
repülnek, szállnak.
Tavasz volt, rét volt, sok virág volt,
s nem is volt olyan nagyon régen,
mikor meghitt, szép némasággal
együtt sétáltunk künn a réten,
és hallgattuk a tücsök muzsikáját.
Megnyílt az ég ma hirtelen,
a nagy kárpitot félrevonták -
s a rőt mező ma színt kapott
és felvirult sok régi, holt ág.
Írom e fekete verset
ezerkilencszázhuszonnyolcban,
mikor emberek megőrülnek,
mikor a tükrök összetörnek.
A nap arcomba tűz,
s csak könnyeken át látom,
hogy rámhajlik a fűz.
Csak a csillagok sétálnak az égen,
s pár fáradt ember baktat még az uccán -
az ablakom előtt fekete akácfa
hajbókol furcsán
és figyeli, mit susog a másik.
Király lovagja.
Fegyverem
szelíd, szomorú, tiszta nézés,
mellyel az éjt is megverem.
Akácos uccák borzonganak.
A házelőtti görbe lócák
a titkok taván úsznak csöndesen.
A tornyok imádkoznak.
Amerre én megyek
lángot vetnek a hazugság-erdők,
bennégnek a kifacsart gondolatok,
a maszkok lehullanak.
Jönnek langyos, izgató szelek.
És jönnek lila alkonyatok
és fojtott szavak.
És jönnek bodros, fehér fellegek.