 | Csizmadia Sándorköltő, újságíró és politikus |
A rózsák nyilnak...
A napsugár ha megcsillan a réten,
Rónák ölén virul tarkán az éden.
A hajnalpírnak
Fülembe suttog üde, friss szele,
Tavaszi illat száll hozzám vele.
Alig virrad, a szürke, rongyos tábor
Ott áll már megszokott helyén
És meg nem válik a gyár kapujától,
Míg veszve nincs minden remény.
Hideg a tél, hótól fehér -
És nincs kenyér!... És nincs kenyér!...
A tőke mi?!...
Érccé fagyott könny és verejték;
Kik zsarnok istenné emelték:
Azok fogják ledönteni;
Arany trónján erősen áll még,
Körülveszi dögvészes árnyék;
De a távolban már fölkél a nap,
Nyomában illatos virág fakad...
Minek panaszkodsz?!
Hogy rosszul bánnak itt veled,
A szidalom a kenyered.
Késő éjjel s a kora hajnalon
Igát vonszolsz, akár a jó barom.
Szikrákat szórva, lángokat lehelve,
Csattog, prüszköl a néma sineken;
Bősz kedve mintha csak a vészbe telne,
Száguldva jár és tombol rémesen.
A nagy világ egy harcmező,
A nép egy hadsereg,
Hegyen, völgyön a szabadság
Zászlói lengenek;
Régóta folyik már a harc,
Vagy élet, vagy halál
Zászlónk ott fönn az ormokon
Erős, szilárdan áll.
Most senki...
Gyüjtőkamrája egy tömeg izomnak,
Melyet nehéz, kínos igára fognak.
Némán mozgó, hideg, holt gépezet,
Mit más keze irányít és vezet -
Hogy ember is, csak sóhaja
Jelenti.
Te magadat semminek sem tartod;
Nem is sokat mutat a te arcod...
Ereidben a vér sohse lázad,
Szitkot, botot: békén tűröd,
Nincsen egy mákszemnyi bűnöd,
De lásd, Pesten mégse vehetsz házat...
Későn, korán,
Ha elandalgok az utcák során
Nyitott szemmel, de félig öntudatlan,
És messze-messze szállok gondolatban;
Egy szebb világba, hol örök a nyár -
Szegény anyám meg másnak mosni jár!...