Tóth Kálmán

Szüleim aranylakodalmára

Bokrétás vőlegény, koszorús menyasszony,
Ifju párok, a kik most esküsznek talán:
Hej régen volt már ez, épen fél századja,
Egyik édes apám, másik édes anyám.
Bokréta apámon, koszorú anyámon,
Hogy a jó isten ezt megengedte látnom!

A kis zajtalan ház tele van most zajjal,
Gyermekek, unokák jöttek az ünnepre,
Mi a kezeiket hintjük forró csókkal,
Arczukat a kicsik, rájuk csimpeszkedve;
Bokrok és virágok a két agg fa körül,
Harmat és napsugár: mind könyez és örül.

Hogy a kicsiny laknak megjött a jutalma!
Mert nem volt még ennél soha se tisztább lak,
Nem ismerték itten talán hallásból sem
Büneit a büszke, fényes palotáknak;
Itt lakott a hűség, becsület és erény,
Hány helyen kerestem s tán csak itten lelém.

Itt lakott a földön legáldottabb anya,
Gonddal, ápolással, szeretettel tele,
Jóság, minőt a föld soha többé nem szül,
Minőt el nem képzel a költészet, rege,
Ki mindig áldozott, s nem tudta, hogy áldoz,
Hasonló a vérét odadó madárhoz.

És itt bölcselkedett az én édes apám,
Szivében szent hittel, ajkán igazsággal -
Gyermeksziveinkbe lelkéből az eszmék,
Mint harmat a földbe, szivárogtak által;
Igy nőttünk fel itt mi, ilyen szülők mellett,
S szétmentünk azután, hogy az idő tellett.

De most összejöttünk az ünnepre íme -
Mindannyian hálánk s örömünket hozva,
S oh, ugy-e szüleink, nézzetek csak föl ránk;
Homlokunk egyenkint mindannyinak tiszta.
Annyi gyermek s egy se hozott szégyent rátok,
E nagy ünnepen ez legszebb koronátok!