Tóth Kálmán

Mikor a tengeri vihar volt

Hat napja, hogy hire nem jön
Az én édes gyermekemnek,
Négy-öt napig ugy bolyongtam,
Most az ágyon itt fetrengek.

Tehetlenül itt fetrengek,
Nem várva jót, oh csak rosszat,
Rettent minden ajtónyilás,
Hogy a ki jön, gyászhirt hozhat.

Hogy szerettem! s elbocsátám,
- Ez volt ifju szive vágya -
Féltettem a szellőtől is
S most a tengervihar hányja!

Vihar hányja, hajigálja
Az én drága gyermekemet,
Az én létem folytatását,
A második életemet.

De nem lehet, hogy elveszszen,
Hogy az isten igy verjen meg,
Feddő kezét érzem sokszor
Tévelygési közt szivemnek;

De atyai érezésem,
Látta isten, szent volt mindég:
Kis szivébe, alig fejlett,
Boldog, vidám erényt hinték.

Hogy elveszszen... oh az isten
Nem verhet meg engem azzal,
Visszatér ő, oh már látom
Tárt karokkal, piros arczczal.

Kiállt bútól és örömtől
Szemeinkbe könyek jőnek
S hálát adunk, forró hálát
A fölöttünk Őrködőnek.

Alázatos szivvel állunk,
Templom lesz a szoba nálunk,
Szegényeknek pénzt osztunk ki
S elleninknek megbocsátunk.