Tóth Kálmán

Anyám kórágyánál

Itten vagyok ágya mellett,
Oh ez az ágy, ez az itt:
Melyben az én édes anyám
Kilencz éve feküszik.

Ha valaki látna itten
Ágya mellett engemet,
Nem ismerne, tudom, reám,
Ugy mosolygok, nevetek.

Nehéz nekem a mosolygás,
De ha ennek ő örül,
Ha mosolyt kelt ott is, az ő
Beteg ajkai körül.

Százfélét is el-elkérdez,
És én csak jót felelek;
Agg bokornak igy suttognak
Gyermeki: a levelek.

- Hát boldog vagy? oh de milyen!
Igy felelek mindig én,
S ha a látszat is azt mondja:
Mért ne hinné el szegény!

El is hiszi és örömtől
Könyben úsznak szemei,
S hálát adva, száraz karját
Az egekhez emeli.

És én látva, oh igy látva
A legszeretőbb anyát:
A mi előbb hazugság volt,
Valóságba olvad át.

Szivemről a jeges kéreg,
Melyet gonosz emberek,
Gúny, csalódás vontak arra:
Egyszerre csak lepereg.

S a mig nézem könyben úszó,
Rám mosolygó szemeit,
Melyekben a szeretetnek
Egy világa tükrözik:

S a mig összecsókolom az
Engem áldó kezeket:
Ki nem vagyok soha boldog,
Itt, valóban az leszek!