Sárosi Gyula

Találgatás

Azt beszélted aminap leányka,
Hogy egy fához hasonlítok én;
Harmathoz, napnak lementiben,
Hervadóhoz, már a lét delén.

Én pediglen azt mondám te rólad,
Hogy patakhoz hasonlítanál;
Mely kiárad szívem gyökerére
És szívemnek gyakran bajt csinál.

Hej leányka, mindketten hibázunk:
Mert te fának jobban illenél:
Az magától kapja koszorúit,
S egy szív rajta mindenik levél.

Én pedig pataknak illem inkább,
Melybe lombod szép virága húll.
S habjai az elhullott virágot
Megragadják öntudatlanúl.

Te patak csak akkor vagy leánykám,
Mikor a sors ugy bánik veled,
Hogy a mennyet minden csillagostul
Visszaadja tiszta kebeled.

Én fa lenni akkor sem szeretnék,
Mert fa fenn az égben nem terem -
Hogy pedig szíved mélyére jussak,
Igy lehetne csak reménylenem.