Távolból
Köztünk még a messzeségnek
Átláthatlan köde kékül,
S én előre reszketek a
Viszontlátás örömétűl.
Hova majd lehajtod fejed,
Szivem olyan-olyan meleg,
S kezem a te kis kezedért
Már előre nyúl, és remeg.
Ajakam már félig nyitva
Csodálatra, édes csókra,
S az elzárult ajak helyett,
Mit érezek, szemem mondja.
Elbeszéli a vádakat,
A sok vádat magam ellen,
Mért hagytalak ugy el téged,
A világba minek mentem.
Elbeszéli: mit tanultam,
Azt tanultam én virágom,
Hogy te vagy szép, te vagy minden,
Minden ezen a világon.
Ábrándjaid szép zöld erdők,
Ajkad virág, szavad patak,
Gondolatid magas hegyek...
Minden, minden vagy te magad.
És én, mint a boldog: pásztor,
Itt fogok most megpihenni,
S zöld erdőmtől, virágimtól
El nem vihet többé semmi.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!