Tóth Kálmán

Mély bú

Elhallgatom a panaszos ajakat,
Mely azt mondja, hogy a szive megszakad;
Panaszkodjék, majd megenyhűl utána,
Könnyűl a szív, ha más részt vesz bajába.

De e néma szenvedőt itt sajnálom,
Ugy szeretném, hogy a szive ne fájjon,
Mint az árnyék, oly szótalan lépeget,
Isten tudja, milyen nagy bút rejteget.

Embereknek nem beszélhet felőle,
Tán a szeme szégyenétől kiégne:
Jaj, ki tudja, mily csalódás érhette,
Szivét minő gúny, gyalázat téphette!

Csak ne volna ily szótalan, szomorú:
Oly félelmes, mint a sötét, mély ború,
Mikor elbú minden és nincs madárszó:
Ez a néma csendesség oly szívrázó.

Oh a bánat, mit elmondunk, nem oly mély,
Mihez részvét, vigasztalás hozzáfér;
Csak az a bú, mit enyhítni nincsen út,
A mit soha, soha senki meg nem tud.