Tóth Kálmán

Nem hiszek én...

Nem hiszek én senkinek
Itt az egész világon,
Minden megcsalt, ki csak élt,
Szeretőm és pajtásom.

Hálátlanság annyi ért,
Hogy fele is sok volna;
Nevetek én ezután,
Jussak bár a pokolba!

Hanem ugy kell, jól esett,
Hiszen nem is illék a:
Ugy néztem a világot,
Mint valami poéta.

Most tudom már, hogy van hát,
Hogy a harmat: sár, nem több,
Hogy a hattyú: csak nagy lúd,
S a szép felhő: piszkos köd.

Tövis, maszlag, kóró csak
Ott ama szép, zöld berek -
Álnok a természet is
Oh, hát még az emberek!...

Nem hiszek én semmiben,
Kerek egész világon...
De csak addig, mig szemed
Te kis leány! nem látom.

Ezek meg nem csalhatnak,
E mennyei szép szemek...
Csüggök rajtok hosszasan...
Hiszek nekik s - elveszek!