Tóth Kálmán

Feledsz...

Feledsz, feledsz, elfeledsz már,
Nem is gondolsz én reám;
Kivetettél a szivedből,
S azt hiszed: hogy méltán.

Nem, nem, nem is vetettél ki,
Ott vesztem el mélyen,
Ugy, miként a napnak képe
Merülő örvényben.

Elitéltél... és elvetted
Reményeim éltét,
Ki, mi voltam, mit vétettem?
Emberektől kérdéd.

Mi voltam én neked egykor:
Ne embertől kérd meg,
Azok előtt ugy szeretni,
Mint én tudok, vétek.

Itt e zajban, a hol most vagy,
Ott senki sem érez,
Menj ki, ha majd ujra tavasz,
Ujra verőfény lesz;

Ha a világ játékába
Belefáradsz végre,
S régi vágyad visszahí a
Természet keblére.

Akkor egyszer, csak még egyszer
Gondolj reám ottan,
S kérdezd meg a némaságtól:
Hogy neked mi voltam!