Tóth Kálmán

Egy két évben...

Egy két évben egyszer, egyszer
Összejövök még vele,
S bár életét összudúltam:
Nem vádol tekintete.

Egyszerün jár, tán szegényül,
És nem vádol engemet,
Pedig én vagyok az, kiért
Fényt, palotát megvetett.

Ha nem ismert volna engem,
Nem volna ő most e rom,
Elkerülte volna őt e
Megalázott fájdalom.

Büszkeséggel hordaná e
Földre szegzett szép fejet...
S még se vádol, még sem átkoz,
Sőt még inkább menteget.

Mintha neki az életben
Nem vétettem voln' soha:
Hervadt arczán a megtört szív
Kiengesztelt mosolya.

Még megfogja kezemet is,
Bocsánattal, melegen;
Tudja ő, ha volt is vétkem:
Forrása a szivben, mélyen,
Nem volt más, mint - szerelem!