Mélybe görnyed a fűzfaág...

Mélybe görnyed a fűzfaág,
Magasra hág a sarki csillag, -
Homlokom lehajtom tenyerembe,
Égi pusztákon bujdosik lelkem.

Honnan vétettem: barna rög.
Hová török: fehér fényesség;
Két anyának vagyok kitettje,
Mostohám a föld s az ég sem édes.

Csillag fürdik a tóban alant,
Boldogtalan, mint én, halálig,
Csakhogy ő fönn született a fényben,
S a föld hűvös vizébe vágyik.