Ölvedi László

Dal a katakombából

Ha látjuk, hogy minden hiába,
Csörömpöl künn a dölyfös légió,
Szálljunk le a katakombába.

Kincset, élvet, mindent itt hagyunk,
Olajmécs pislog déli nap helyett.
Elindulunk réveteg magunk.

Egy talizmánt viszünk a mélybe,
A Krisztus testét, mely megtöretett.
Lelkünket mossuk a drága vérbe.

A jövendőnk remeg az ostyán:
Kín, botor bánat, fájdalom, remény.
Vérharmatos büszke borostyán.

Jézusvárások advent éjjelén
Fagyos télben éled a kertünk.
(A feslő bimbót megláthatom én?)

Feledjük, hogy valaha mertünk,
Feledjük a tegnapi nyarat.
Ámde egy szót el nem felejtünk.

Forró, párás a könnyes áradat
Csontok fölött a vén oltárokon:
Új tömjénfüst a gyászmisék alatt.

Az utolsó kis lépcsőfokon
A néma titkok viharzó lelkét
Egyszer mégis csak feloldozom.

Alázatosnak lenni, várni jó -
Lehet a kereszt még kardmarkolat.
Hej, hol lesz akkor már a légió...