Lévay József

Gyászoló poharak

A nyájas baráti asztal
Most is áll még és vigasztal,
Hölgye kedves, ura jó;
A kis hajlék szivesen int,
Benne a szív megpihen, mint
Enyhe révben a hajó.

Ámde ott ben a kis házban,
Látom én, hogy mégis gyász van
S tűnőben a sugarak,
Felhő borong fent az égen,
A dal sem ugy szól, mint régen:
Gyászolnak a poharak.

Gyász és pohár összefér-e?
Hisz kedv a pohár testvére
S kedvben a bú mit keres?
A mint kézről kézre járja,
Forrva forr az öröm árja
S ifjul a fő, bár deres.

S mégis! im' az egybefont sor,
Mint a tizenkét apostol,
Csengő ajku poharak.
Metszve rajtok, hogy kilássák,
Sok külön név, egy barátság:
Más-más élet és alak.

Ezt aggsága terhe nyomja,
Az hevének lőn bolondja,
S néhány mosszebolygva jár.
Kevés, a ki tartja szentül
Régi voltát; s búra csendül
Gazda nélkül a pohár.

Ah! pedig van gazda nélkül
S nem hamar muló emlékül
Rajta fényes név ragyog.
Kétkedvén, hogy ujra lássa,
Mélán nézi többi társa
S a szebb múlton andalog.

A barátság vidám tájit
Legelőször ő hagyá itt,
Méltó hosszan élni még.
Lelke gyorsan visszaszárnyalt,
Honnan a fényt és a láng-dalt
Drága kincsül nyerte rég.

Oh! tegyük fel néma kelyhét,
Ha könnyitni a nap terhét
Még mulatnánk csendesen,
Mintha ő is köztünk volna,
Mintha élne, mintha szólna,
Szívderítőn, lelkesen.

Töltsünk üres poharába
S öntsük ki a told porába;
Tán megérzi azt a holt.
Titkon hadd lebegjen ő itt,
A kit e kis kör dicsőit,
A kit gyászol: Tompa volt!