Ölvedi László

Megint Petőfi

Mikor egy bécsi müvész verseit szavalta, Berlin, 1923.

Berlini Bábel zsivajába
Besüvöltött a hangod.
Hallgattunk, mint vasárnap reggel
Pusztában a zengő harangot.

Ging - galang... ma hívó szavadra
Virágosan templomba jöttünk.
Nagy lobbanások örök magyarja
Égő szemmel, némán köszöntünk.

És egy percre remegő csendben
Messzi pusztává tágult a város.
Földerengett bohón a multból
Szülői ház, rét, lomb, akácos...

Zúgva sikolt az "Egy gondolat..."
Csaták füstje, bibor véreső,
Szárnyaszegett száz magyar álom,
Könnybe, búba, gyásztóba vesző.

A kalapált német lelkeken
Átsuhant a tarka délibáb,
S vágtattak a képzelet rónán
Aranyszőrű táltos paripák.

Idegenek hullattak eléd
Sok kései piros virágot.
Hazátlanok kincsét adom én:
A dacos, szép szomoruságot.