Szerző
Ölvedi László

Ölvedi László

költő

1903. május 22. — 1931. június 21.

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 365 alkalommal nézték meg.
Az oldalra felkerült: 2021. február 17.

Megosztás

Címkék

Ehhez a vershez még nem tartozik címke.

Ölvedi László

A régi glória

Azt mondod: kevély homlokomról
Lekopott a régi glória...
Én fontam azt, mert bennem élt
Az álomkirály szunnyadó fia.

Szavai fülembe zúgtanak
Lidérces éjen, bíbor hajnalon.
Hívott; én mentem deres őszön át
És zengett hosszan körül a vadon.

Elbotoltam nem egyszer, százszor
És megálltam bús könnybe fultan.
Ámde ajkam összeszoritám
És a porba sohase hulltam.

Tornyosuló magamban hittem,
Átgázoltam mocsáron, éren.
Pedig erőt a földbül szíttam
Élő, piros anyagyökéren.

Mindent akartam, ami dallam,
Égbetörő, szép, ami drága.
Lehettem gonosz, kegyetlen, önző,
De sohse voltam lápvirága.

Akartam mindent, ami napfény,
Bozót helyén virágos kertet...
Olyan orkán nem terem hamar,
Amely engem többé leverhet.

Őspogányul bálványt emeltem,
Bár rengett a vén föld alattam;
Izma szikra: hitemből vertem.
Imádtam, mert magam faragtam.

És az uton nyomokat ha látsz,
Piros vér az, szivemnek vére.
Holtfehéren, csendben, győztesen
Csorgatom az Oltár kövére.

Mondhatod, hogy glóriám fakult
És dísztelen immár homlokom...
Harcban szerzém, csak ott veszthetem.
Ámde addig büszkén hordozom.

Ölvedi László aláírása

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!