Szomorú vendégek
Az esték sorra, fáradtan megjönnek,
minden nap újra egy szomorú vendég,
csak asztalomhoz ülnek, nem köszönnek.
Magukkal hozzák messzi tájak csendjét
s hallgatnak, csak sötét szemükkel mondják,
hogy jobban tenném, hogyha megpihennék
s hogy sajnálnak, húnyó tüzek bolondját.
Az éj sötét virágait jobb csendben
hallgatni, amint szirmaikat bontják
s illatuk bús homlokunkra rebben
s az álmot hozza hajnalig halálnak,
hogy húnyt szemekkel látva lássuk s szebben
a végső álmot, mely majd úgyis eljő
és elfedi előlünk a napot
egy messziről jött, álmos, fáradt felhő.
Nyugat, 1915 / 10. szám
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!