Benedek Elek

A vén sas

A végtelen nagy pusztaságban
Kereng a vén sas egymagában.
Szállhatna fent az égi tájon,
De vonja vágya, hogy leszálljon,
Ahol tisztes öreg kort ére:
A szép magyar föld kebelére.

Leszáll a vén sas, nem törődve,
Hogy hó borult az anyaföldre;
Szárnyát a szél megborzogatja,
Hideg havat szemébe csapja,
S tovább repülni mégse készül,
Megáll egy helyben nagy merészül.

Nem jajdul fel síró panasszal:
De szép, de jó volt itt tavasszal!
Tavasz vagy tél: itt a hazája,
Hó vagy zöld gyep: leszáll reája.
Fagyos göröngy hiába vérzi,
A föld melegét mégis érzi.

Feje felett csúf károgással
Teméntelen sok varjú szárnyal;
Vén bolond sasra nyelvet öltnek:
Nézd, hogy örül a havas földnek!
Várhatsz, bolond sas, míg kibúvik
Meleg odvából egy-két kuvik.

Hallgat a vén sas, fel se nézve,
Csak áll és hallgat megigézve.
Károgj, élősdi, károghatsz bátran,
Tőletek én mást úgyse vártam,
Gondolja, de szóval nem mondja,
Hadd legyek én e föld bolondja.

E szép magyar föld mi tinéktek?
Ha nincs mit falni, tovább léptek.
Hernyót se lámátok rajta ti,
Az ekevas, ha nem szántana ki,
De én örökké szépnek látom,
A legszebbnek egész világon!