Kemény Simon

Utolsó mosoly

Szép barna bútorok, szegény falak:
Ma nem hál itthon az életöröm;
Ma jaj nekem a hosszú éjszakán
Minden szobrom ma még összetöröm.

És kidobálom a szentképeket,
A vertezüst nehéz edényeket,
Ma összezúzok minden porcelánt,
És eloltom a meleg fényeket.

Hímzett selyem ma épen nem marad,
Sárgult csipkék és nemes szőnyegek;
Kidobálok ma minden ékkövet
S fázva, üresen, összegörnyedek.

Dohányillat, tömjénszag, parfümök:
Ma éjjel búsan mindent száműzök,
Dalos szép szavak nem folynak ma át
Víg folyamban a fogaim között.

Ma koszorút a halálfélelem
Csavar barnahajas fejem körül,
Ma hideg harmatot sír rám a láz
S forró hajával szárazra törül.

S a beteg reggel aranytűje majd
- Az első, zengő, végtelen sugár -
Átszúrja fáradt, fáradt szivemet
S egy utolsó hálás mosolyra vár.