Jakab Ödön

Az anya

Zúg a vásár népe, mint kasban a méhek,
Itt hangos alku foly, ott csereberélnek,
Vígan múlat, a kit múlatni vitt szomja,
Halálosan teli a sok laczikonyha.

Im, azonban egyszer, hol legtöbb sátor van,
Vad lárma üvölt fel egyik sikátorban:
"Tolvaj! Meg kell fogni! Elébe, elébe!
Egy vég pántlikámat belopta zsebébe!"
Azzal egy legénynek az egész kúfár had
Nagy sátorrudakkal gyorsan neki támad,
Verik agyba-főbe, könyörtelen kedvvel:
"Ha nincs pénzed, ne jöjj vásárba, gaz ember!"

Csak jajgat a legény, elhagyva magára,
Nincs egy lélek, a ki védelmére szállna;
Kedves pajtásai, czifra szeretője
Egy pillanatra mind eltűntek mellőle,
Ki erre, ki arra, elhúzódtak félre:
Nehogy az üldözött védelmöket kérje,
Mert elsűlyednének a nagy szégyen miatt,
Azzal a tolvajjal hogy egy falusiak!

De mikor legbőszebb lett a zenebona,
Hirtelen egy öreg asszony terem oda;
Hallja, hogy mi történt és legott serényen
Áttöri magát a bámészkodó népen,
És durva szitoktól, szégyentől nem félve,
Védelmezve borul a legény keblére,
Egész szive ott sír feddő szavaiban:
"Jaj, mit cselekedtél, fiam, édes fiam!"