Csizmadia Sándor

A munkás

Most senki...
Gyüjtőkamrája egy tömeg izomnak,
Melyet nehéz, kínos igára fognak.
Némán mozgó, hideg, holt gépezet,
Mit más keze irányít és vezet -
Hogy ember is, csak sóhaja
Jelenti.

A gyárban,
Vagy pinceműhely szennyes éjjelében,
Haldoklik vízen és száraz kenyéren;
A két kezéből kincsek omlanak
S maga értéktelen lim-lom, anyag -
Részére szánva rothadás,
Halál van.

A réten
Fényes sugárban megcsillan kaszája,
Tömött fejű kalász bukik le rája;
S mindenkinek terem bőven kenyér,
Belőle csak maga hiába kér -
A jóllakásról - álmodik
A télen.

A bánya...!
Élő hősök közös temetkezése,
S önként szállnak le bús, sötét ölébe.
Nincs ott tavasz, hímes virágu nyár.
A füstölgő mécs ott a napsugár -
A börtön az, a szolgaság
Tanyája.

Az élet
Benne fogamzik meg, belőle árad,
A gyönyörnek forrása nála támad;
Boldogságát, javát mindenkinek:
Szorgalmával lám ő teremti meg,
S neki a nyomor esküszik
Hűséget.

De majd ha,
Ki tudja honnan, egy-egy szikra pattan,
S felgyul a rét, a gyár, a bányakatlan...
A földtekét bevilágítva ég,
Leolvad a bilincs, lehull a fék,
S a fénytől elszökik az éj
Hatalma...