Ritoók Emma

Lélek az időben

Lelkem, most elbocsátalak.
Legyen tied a végtelenség,
mint annyiszor...

Élő cellád burkába zárva,
senyvedve - a mindennap átka
poros pókhálóján át lested
a virradó percet, hogy tested
feledje börtön-hivatását,
az élet versenyző futását
és ráeszméltesd, hogy szabadnak
születtél - testet önmagadnak
magad teremtettél - nem átokul.
Remekbe szántad.... Alkotó kezed
formát keres - már vonalat vezet...
Rossz anyagon elsíklott vésőd,
művészkezed hanyatlik - későn
döbbensz a tévedésre rá:
Már vérpatak hajtja szíved,
zilált húr minden szál ideg
s minden húr külön muzsikál.
- Őrült kezében Stradivar-
remek bomlottan így remeg.
Izomrost, görcsös hústömeg,
dolgozik vértől színesen,
élő vágy már a száj, a szem,
szivattyúz szivacsos tüdő....
Ne kérdd,
miért
lohol így mind? Csak az idő,
az óra, perc szolgálni jó -
míg Te, az Örökkévaló
küldöttje várod nyugtalan
az Egy időt - most...

Most, lelkem, elbocsátalak...
Legyen tied a végtelenség
s várom, megtérsz-e újra?...