Petőfi István

Sándor estéjén

Könnyeim peregnek,
Szívem majd megszakad,
Kimondhatlan öröm
Édes terhe alatt.

Ajkaim megnyílnak,
De szavam elakad.
Egymást üzi bennem
Érzelem, gondolat.

S mindössze is miért?
Egy kis koszorúért,
Mit el nem cserélnék
A világ kincséért.

Barna kis leányka,
Kezeid kötötték,
Megmutatni vele
Kegyeleted jelét

Az iránt, ki nekem
Nevet szerzett, hagyott,
S dicsőűlt szelleme
Századokig ragyog.

Mit adjak cserébe,
Mit adjak én érte,
Mi a koszorúval
Értékben fölérne?

Virágért virágot,
Melynek földje szivem,
Örökké virulót,
Fogadd el - szerelmem.

S legfőbb boldogságom
Lesz, hogyha nekem jut:
Homlokodra tűzni
Menyasszony koszorud!