Béky Zoltán

Az örök romlás szonettje

Szemed a zendülő chaosba vágott,
Társad Isten volt és a holt magány,
Míg ezer évek sárga hajnalán
Láttad életre züllni a világot.

Te álltál az idő örök homályán,
Babylon és a régi Róma rom,
Te mégis álltál, halk virágszirom
És csengő érc és győzhetetlen márvány.

Fehér és mozdulatlan volt az orcád,
De szívem a tűzet üzente Hozzád
S a villanó vihart a hült napon:

Dalolt a márvány, könnyezett a gránit,
Mozdult a mozdulatlan és vakon
Zuhant az alfától az omegáig.