Reményik Sándor

Nem nyugszunk bele!

Téli szél a tar gallyakat fujja
Mint az Isten égre tartott ujja
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagyvilágon.

Elvették, s most véle nagyra vannak
Törött véres kardját a magyarnak.
De mig minden nép a sírját ássa,
Van szava, hogy világgá kiáltsa!

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk,
Csak mi, csak mi ne emeljük fel fejünk.
Tiporhatják szűztiszta igazunk,
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk!

De hirdessük gúzsba kötött kézzel,
Sebes ajkkal, lázadozó vérrel,
Idézve menny-pokol hatalmait,
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.

Kezünk bár nem pihen a kardvason,
A szíveinkben nem lesz nyugalom.
Jöhetnek jövő századok s megint
Csak "Recrudescunt" régi sebeink.

E sebek és e fájdalom örök,
Ettől vonaglik minden magyar rög.
Ettől vérez ki majd nyomunkba hág,
Ettől nem gyógyulnak az unokák!

Tátra erdők ettől bugnak-zugnak,
Ettől reszket lelke minden zugnak,
Puha szívek kővé ettől vállnak,
Kemény kövek élő szívként fájnak.

Amíg élünk, ettől fájunk, égünk,
Sírban ettől nem lesz pihenésünk,
Ettől szorul a kezünk ökölbe,
Ettől sír a gyermek anyaölbe.

Fenyőmadár behavazott fákon,
Száraz haraszt téli pusztaságon,
A folyók, fák, a füvek szelleme,
Minden süvít: mi nem nyugszunk bele!

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet
Versaillesig lobogjon az üzenet,
Hogy megroppant bár karunk ereje:
Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!