Szász Gerő

Egy Deliláról

Szemeidben ragyog két vakító gyémánt;
Arczodon a nappal és az éj egygyé vált;
Termeted czédrusé, járásod a nádszál...
Ezerszer jaj annak, kinek szeme rád száll!

Bölcsődnél kimondá az anya-természet,
Hogy minden szépsége legyen a te részed.
Szép vagy; de csupán szép! Lelkedet feledéd,
S minden démon reá jegyezte bélyegét.

Zuhogó förgeteg, szélvihar a lényed;
Kir örvényedbe csalsz, elgyötröd, emészted;
Leigézed szóval, megrontod szemeddel...
Te öldöklő angyal, szívemet ereszd el!

Árnyékkint suhantam egykoron utánad,
Vihar verte, tépte arczomat, ruhámat;
De mosolyod intett és én mentem bátran,
Éji lepke voltam a lobogó lángban.

A gyehenna tüze égette arczomat;
Érted hevült bennem szív, érzés, gondolat:
Jég-tengerbe dobtál s égtem annál jobban,
Soha el nem múló örök fájdalomban.

S midőn így epedtem pokolbeli vágyban,
Bársony-kezeiddel simogattál lágyan;
Lassu mérget öntél reszkető testembe:
Mint a hulló csillag fényesen estem le!

Te ott fennmaradtál rózsaszín ködben;
Tündéri alakod nevetve száll, röppen;
S diadalmad utján követnek más árnyak...
Majd mikor ezek is pokolra szállnak!

Én élet s halál között tusakodom itt lent;
Még nem is átkozlak, csak kérem az istent:
Oltalmazza, védje az eget a földet
S őrizzen meg minden érző szivet tőled!