Jászay-Horváth Elemér

Örök pillanatok

Dermedten állok olykor: egy pillanat megállit
S föltornyosúl sötéten, érzem, hátam mögött;
És most velem marad már és nem hagy el halálig,
Mert szürke életemből valahogy kiszökött.

E perc tán szebb lett volna, bíborosabb, mosolygóbb,
Mint egy-hullámba omló testvérinek sora;
De színe nem üdíti a puszta árba' bolygót:
Mert soha el nem érem, s mert el nem hagy soha.

Asszonyt hozott magával és szemei ragyogtak,
Bíbor selyem kísérte, muzsika és arany;
És most hátam mögött áll és kincsei halottak,
Mint elhagyott, kiégett világító torony.

Egy percre még megállok, számot vetek a múlttal,
S mondom: még várok egyet, még kissé várhatok.
- És aztán jönnek ujra, kis ívekbe borúltan
A régi, régi percek s a régi bánatok.